Beérkezett pályaművek

Pálffy Tamás Szabolcs (Szatmárnémeti)

vendégmunkás érzés

sötétnarancs a nap körülölel az este

érzékeimmel játszik kreol bőrű teste

vendégmunkás vagyok e különleges érzés

mégsem tabutéma ne legyen félreértés

én akartam jönni a testem odatenni

az órabér munkára a kánikulára

jól tettem hogy jöttem tudom jól döntöttem

öt ország átszelése múlttá vált mögöttem

ismerem önmagam érzem szabad vagyok

meghozok egy döntést a cél felé haladok

állhatatossággal konok kitartással

sötétnarancs a nap holnap ragyog az égen

szőlőszedő vagyok ez számomra nem szégyen

de szégyen lenne hogyha nem lenne reményem

HAJGATÓ LÁZÁR

Popcorn

A poszt-szubkulturálisták micsoda őrült hallucinációja pergett le a vásznon emberi koponyából, hogy keressen folklórt, meg kínai gyártmányú súroló szereket a csillagoknak. Körülöttem ólálkodik, míg kaparom az utcát, hátranézek, hideg ablakok oromzatai egymást taszigálják a Hold sarlója alatt; inkább kifelé sétálok, amerre három éve sétáltál ezelőtt- minden előtt, boldogan a rakparton.

Be a kávézóba - gyorsan felejteni. Pultnál mosolygó orchidea. Zöld szemű gondolkodó. Fehér, mint a kórházakban Isten könnyei. Három éve keresem. Azóta nincs sem elég szem, sem száj, sem kéz, sem orr, sem fül. Most karnyújtásnyira - és nincs nálam cigaretta, hogy megkínáljam.Vérrög a szívben, mint égve hagyott villanyvasaló. Nem számít. Szerelem, ébredés egymásban, fagyi, koktélok, "kifliben" - az ölében is - nincs már.

Fénykép - három éve egy nyárról fekete tornacipőben, nevető szem, szemérmes, szinte szűzi... és cigaretták a háttérben pislogva az ujjakon. Valamennyi elégett. Csikkek begyűrve a tüdőbe, mélyen, feketén, akár az illat három éve. Azóta vasalatlanul popcorn magányban. El kellene indulni. De merre? Istenben? Balzsamozott ajakfényben? Átadnám magam. De mink van? Mit csináltunk? Semmink és semmit? Illúzió. Testen kívüli kín. Megbánás. Düh. Bomló emlékek. Bájolgás. Döglés. Popcorn.

• Örökké felfoghatatlan... itt ül és cigarettával kínál. Átsétálok az ő fény-alagútjába. Az egykori szeretők által pásztorivá tett iszonyú üres, lágy részekre. Hónom alatt a szerelem. Rágyújtunk. Elszív. A pesti hóban sem felejtettelek. Suttogom. Magamnak. Obszcén neveket. Rám ragadnak, lepisszegett fátylak lágy méz- hatalmával. Körém fon. Tanknyi árjára célzom vele. Vágyai lövész árkában robbanok. Minden töltetem mosogatója alatt- szépen terítéken, karácsonyi díszként testére aggatva. Isten kudarcai közt ma éjjel a legszebb bűne lehetek.

Harminchat hónapja ilyenekről álmodom nyirkosan ébredve, popcorn csikkekkel a szájban. Csepeg az elmém a szív velőiben tőled felejtett lapokra.

"Minden rendben lesz" - emlékszem ezt mondtad, és azon a reggelen többé nem ébredtél fel.

Gaál Angelika

Együtt-működés

Ha valamitől csak kicsit is félek,

ha rossz vége van a mesének,

ha lelkileg kifosztottak,

ha szándékosan megbántottak...

hagyd, hogy odabújjak.

Ha hideg van, és nagyon fázom,

ha valamire hiába vágyom,

ha meghaladja az erőmet,

ha kétségek gyötörnek...

hagyd, hogy odabújjak.

Ha szomorúság éri szívem,

ha kész válaszom most még nincsen,

ha legyengülök, megbetegszem,

ha nem működik minden sejtem...

hagyd, hogy odabújjak.

Ha épp bizonytalan vagyok,

ha nap végére elfáradok,

ha hibáztam, és nem bánom,

ha így lesz nyugodt minden álmom...

hagyd, hogy odabújjak.

Ha nem találom a kiutat,

ha nem érem el a csillagokat,

ha nincs erőm a folytatáshoz,

ha kicsi vagyok minden máshoz...

hagyd, hogy odabújjak.

Ha bántják, akit én szeretek,

ha nem látom a napos eget,

ha apróságokért aggódom,

ha most hiszti van porondon,...

hagyd, hogy odabújjak.

Ha fáj nekem, hogy bántottalak,

ha kérem a bocsánatodat,

ha humorom cserben hagyott,

ha megszólalni nem is tudok,...

hagyd, hogy odabújjak.

Ha szívesen adom csókom,

ha nem sajnálom tőled bókom,

ha felébredt a kósza vágyam,

ha nélküled üres ágyam...

engedd, hogy odabújjak.

Ha simogat a napfény reggel,

ha kérem, hogy ne felejts el,

ha örömömet megosztanám,

ha szeretetem tékozolnám...

engedd, hogy odabújjak.

Ebből élek, táplálkozom,

Létem része nem tagadom.

S ha valamiért nem akarnám,

tudd, hogy baj van, ne nézd némán...

kérdd, hogy odabújjak.

Hancz Patrik

Elfeledett múlt

Pillanatra csuktam be szemem,

Itt állok a kopár semmin egyedül,

Kezemben tartom halott szívem,

Látványától lelkem megrendül.

Testemet tűző halál égeti,

Szüntelen pusztítja arcomat,

Keselyű kiégett szívem tépdesi,

Rég feladtam harcomat.

Múlt, jelen, jövő mi voltál,

Életen át tartó pillanat,

Múlt, jelen, jövő mi voltál,

Szépet nem hagytál, csak egy halottat.

Hideg szél porral tölti számat,

Beszélni így gyorsan felejtek,

Járás is nehéz, hegy nyomja a hátam,

Többé talán nem tudom mondani:...

Nem tisztelve, megalázva, földön húzva

Becsületem korhadt szekerét,

Kezem kétségbeesetten a talajt túrja

Valaha megtalálja másik kerekét?

Múlt, jelen, jövő mi voltál,

Halottá vált lelkem kiszáradt,

Múlt, jelen, jövő mi voltál,

Szívem odaadva mindent, elfáradt.

Elhalt fák, bokrok, miket szemem lát,

Nincs itt élet, csak örök kín,

Mi marcangol engem, s a kár,

Mely ér, hirtelen halálba hív.

A fekete égre tekintek, reményt keresve,

Elhagyott zöld rügy töri meg a sötétet,

Ott él magányosan, elfeledve,

Ő nem adja fel, keresi az életet.

Múlt, jelen, jövő mi voltál,

Mikor falevélből az utolsó is lehullt,

Jelen, jövő már a másik utat járták,

S úgy lettél számomra elfeledett múlt.

nádassy józsef

Ha hazámra gondolok

Ha hazámra gondolok
több az már szeretetnél
több az már mindennél
ha hazámra gondolok
vérembe fordulok
szabadságra gyúlok
szerelemre gondolok
ha hazámra gondolokkezdek hinni
csodába életbe
mert nem egyedül
ha velem a hazám
az egyetlen kedvesem
az egyetlen társam
tiszta nagyságom
tiszta gondolatom
hatalmas szeretőm
szeretlek hatalmasan
itt! kapaszkodom
érted vergődöm
hegy-völgy derekadban
élvezetben kínban
halálnagy magányomban
hazám el ne hagyj
folyószépséged
fafenséged
fűgazdagságod
felhőid mezőid

könnyeid rózsáid

világnyi sebeid

világnyi kínjaid
vasolvasztó sóhajaid

őseim sebeit hordó

Test - vérem

szívedet hordom

ablakom világossága

hajam nőm

ölelésem
ősi kívánságom

meleg hegyem

házam kertem kerítésem

anyám apám

húgom

asszonyaim

minden kedvesem
forgácsfehér

dombra épült vigaszom

erdei kápolnám

völgysirató

völgynevelő

dalhozó sziklamellű

szabadságcombú

levert - feltámadt arcú

alázatába is megdicsőülő

gyógyítóm

megváltóm menedékem

vasszóm Hazám

Mészáros Barbara

Emlékkép

Az a kiszolgáltatottság
Az a sötét genny
Már feltörni látszik a félelem.
Bámulok magam elé s csak nézek meredten
Közben lassan lepörög előttem az életem.
Látom a mosolyt, mit még anyámtól kaptam
S érzem a pofont, mit sok "barátomnak" hagytam.
Hallom a szavakat, miket először kimondtam,
S égőn fáj mit mások fejéhez vágtam.
Bánom azt a csókot,
Mit más nem érdemelt meg,
S vágyom arra, amit még én nem kaptam meg.
Érzem magamon azt a bizonyos tekintetet,
Na meg azokat az undorító kezeket,
Mik nyálkás finomsággal érintetek meg.
De az másik szempár, mi csak figyelt édesen,
Érzem hogy fájón kívánkozik a bőröd is értem.
Emlékszem, azt a szégyent,
Mit miattad éltem,
Visszahozza minden gondolat, s végem.
Ordítani tudnék, de hangom csak remeg,
S néma sikolyom hasítja ketté az eget.

töredéklét

én vagyok az, ki itt állok előtted

én vagyok a hang, mit hallgatsz most tűnődve

én vagy az én és te vagy te

de mégis ki azaz én és te miért vagy te?

miért nincs egy kedves kis mi,

ha van megvető és gyalázó ti?

tudod én is fontos vagyok,

az az enyhe kis szellő,

s akkora orkánt kavarok,

hogy kihúzza a fejed a seggedből

tudod én is fontos vagyok

ha neked nem is,

egyszer majd valakinek biztos

mert én vagyok a pudingban a folt,

a kék és a zöld egyszerre,

a piros szív a fehér bőr alatt lüktetve

én vagyok a só, másoknak az arany,

egyeseknek pedig a megkaphatatlan

én vagyok az a határok nélküli elhatárolt a határon,

akire köpnek mindkét oldalon

én vagyok a szín, az érzés és a vita

nyári égbolt perzselő sugara

én vagyok a hang, mit hallgatsz most tűnődve

én vagyok az első barna folt, minek örülni lehetne

mert ez vagyok én

én vagyok az ö és én vagyok az ü

az a kitöltetlen szavazat,

amiért jó, hogy nem lettem üldözött

én vagyok a szarban ragadt bogár

a kiégett fű és a koszos víz között

én vagyok a túlsúly az országunk nyakán,

s engem egy zsírleszívás sem tenne jobbá

mert én vagyok az, ki itt állok előtted,

s így élőben nézheted,

ahogy egyik szemem sír, a másik nevet,

de egyik sem vetne meg

látod ezért vagyok fontos

ezért vagyok én

s azért nincs mi, mert vannak olyanok mint én

az az egyetlen százalék

az az utolsó csepp vér

s ha akarod, ha nem

szükséged van rám is még

NAGY JÁNOS

Édesanyám

A csillagok ma este neked fénylenek,

neked írnak "e-mailt" a szálló vadlibák,

rajzolják fel gyermeki szívvel: Ég veled!

dúdol a szellő, emlékező, halk imát.

Az erdő fái neked suttognak mesét,

veled ébred fel a szunnyadó madárdal,

röpíti jókedvű dallamát szerteszét,

a tavasz illatát hordozva magával.

A hajnal ma reggel neked gyújt világot,

hűvös harmat cseppekkel téged öntözött,

érted hoznak szirmot a színes virágok:

Nekem Te vagy áldott, az asszonyok között!

Rólad írnék szonettet, ha volnék költő,

míg felsírja szívem a múlt emlékeket,

lassan múlik felettem egy emberöltő...

míg glóriát fon föléd az emlékezet.

Anyám emléke

Álmom mélyén újra hallom a hangodat,

Arcodra hűs ráncot simít az alkonyat.

Ezernyi álmodó ködfátyol ecsettel

Emléked festi a tétova, bús reggel.

Jóságod, mint a dúsan terített asztal,

Mosolyogva szólít, csendesen vigasztal,

Hogy a fukar sorssal szembe nem szállhatok:

- Segíts ki a bajban, űzd el a bánatot!

Ha a múló idő kacagva kinevet,

Ha komor bánat üli meg a szívemet,

Ha a mogorva tél kegyetlen havat hoz,

Az elmúlás jeges rémálma fenyeget,

Mint éji sötétben a félő gyermeket,

Kit anyja karjába vesz. - Ölelj magadhoz!

Édesanyám névnapján

Neved napján zsibongva zakatol agyamban az emlék,

Gyermeki csínytevések ködlenek fel a múlt homályából,

Mint szikra-tűz a hamu alól, szívemen átlángol

Anyám simogató keze érint, s újra együtt lennénk...

De a sors kegyetlen karvaly keze már magához ragad

Tépve húsodat, a betegség ezer kínja ajkadra riad;

A túlvilágra küldött fájó üzenetben üdvözöl fiad:

Lélek-kannibálok kérdezik: Beszélni akarsz-e róla?

De nem beszélni, üvölteni szeretném bele a világba,

Hogy nem segít a múltba révedező eszetlen vágta,

Sem a márvány síremlék, magasztos verses óda.

Nem hoz megnyugvást a buzgó ima, sem az alkohol,

A templom mélabús csendje, a temetők némasága;

Elégett gyertyák fénye, koszorúk hervadó virága,

Csak a remény maradt számomra: Még találkozunk valahol.

Pallós Áron

A hitchini mészégetők

Jó reggelt sem kívántak egymásnak, csak összekoccantották a cipzárjukat és immáron egy úton szelték a ködöt, nem siettek jobban, mint bármely más napon, elvégre számukra a hajsza, csak rutin. Ebstein igazán különös férfi volt: betűrt félhold mintázatú ingeket viselt és őszülő hajának szálai afféle kutyafülként mutattak a sajátja körül. Keveset szólt, de minden hangjával valami fontosat közölt. Buddy Bright fiatal volt és lelkes. Az oxfordi rendőrségtől érkezett egy hónappal korábban, egyszóval amolyan gyakornokféle volt Hitchinben. Sokat járt a szája, de ígéretes detektívpalántaként mindenről eszébe jutott valami új és az újabb dolgokról is újabb dolgok jutottak eszébe, elvégre ő is olyan új volt.

Így szelték a hullámos testű Britanniát, de nem volt már sok lépés hátra reggeli útjukból.

-Látod Buddy, ki fekszik keresztben. Erről értesítettek hajnalban és ezért nem alhatsz most a feleségeddel.

Megfagyott benne a vér attól amit látott, de egy szót sem szólt Ebsteinnek, nehogy ideje korán elrontson mindent, csak állt és hallgatott.

Belelőttek a mellkasába és már csak egy porszívó zsákjára emlékeztet.

Kiegészítve Ebstein szavait nem vérzett csak véres volt, de nem volt senki a közelben, aki törődhetett volna vele, senki, aki csak egy pillantást vetett volna rá.

Bright még mindig nem akarta elhinni, hogy egy hajnalon át kellett utaznia azért, hogy ezt lássa. Mérges is volt, fáradt és meglepett, de rosszabbra számított. Bizony, a hitchini mészégetőtelep kapuja előtt meggyilkoltak aznap egy gumiból készült műanyagarcú figurát. Kétszer lőhettek bele a mellkasába és a parkolóig repültek a kisebb-nagyobb színes gumidarabok. Egy Mr. Quinn testére mintázott figurát öltek meg és bár atomjaiban, de még mindig fel lehetett ismerni rajta a mészégetők urát, a hitchini napszámosok rémét.

A bosszú elmaradása csak túlbecsült zsarnokálom - ennyi volt Bright reggeli válasza, aztán ásított egyet.

A napszámosok bizonyára észrevették a szokatlan történést, de csak dolgoztak a kemencék melege mellett, mit sem törődve a történtekkel, de talán belül ők is tudták: így jár minden zsarnok. Ebstein és Bright elindultak utánajárni a hajnal minden egyes percének, talán szívesen is keresték a mészégető melegét egy ilyen náthás novemberi napon. Néhány lépés után már találkoztak is Quinn-nel. Eleven volt és elég nagy tömegű teste volt ahhoz, hogy őt ne fújja a szél különböző irányokba.

-Már vártam az urakat! Néhány órája engem meggyilkoltak. - siettette az eseményeket és Ebsteinék is mindketten tudták, hogy Quinn tudja, hogy mit vár el tőlük.

-Nem voltam itt a történtekkor- folytatta- és nem is értesített senki, arról, hogy mi történt. Végtelenül megrázott, amikor át kellett lépnem a saját holttestemet. Úgy vélem hasonló esettel még az urak sem találkoztak. Semmi többet nem tudok mondani Önöknek, mivel én is épp annyit tudok, mint maguk, de mindenesetre komoly veszély leselkedik rám és szeretném, ha egy potenciális gyilkosságként tekintenének a ma reggeli eseményekre.

• Ebstein és Bright amennyire eltérő karakterek voltak, olyannyira gondoltak most ugyanarra. Egyikük sem találkozott még bűntény kapcsán olyan személlyel, akihez kérdéseket sem kellett szegezni egy kihallgatás során és azt sem értették, vajon miért kell egy mészégető elé egy, a tulajdonosa képére formált gumialak. Tudták, hogy egy ilyen helyen csak a monotonitás veri le a sátorfáját és, hogy az építmény, amit látnak, se nem vidámpark, se nem gyorsétterem, egy szó, mint száz: ez a Jon Quinn

tényleg olyan, mint egy zsarnok. Na, de vajon a napszámosok? Vajon gyilkolhatna az is, akinek csak a széntől fekete a keze? Egész nap sokat gondolkodtak a reggelen és ezt a hajnalt másnap egy újabb hajnal követte, jelesül egy olyan hajnal, amikor Jon Quinn valójában is elhalálozott. Ebsteinék napja tehát megint ugyanúgy kezdődött, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy mészégetőtelepen immáron Quinn két holttestje is hevert. Nem volt már főnök, akivel beszélhettek volna és tudták, hogy most már aztán tényleg a sanyarú sorsú napszámosokon a sor.

• Amióta ismeretlenek felgyújtották a londoni házát, nem fizetett senkinek semmit. Sokunk a hosszú tél elől menekült csak ide. A lelke homokzsákká korcsosult és a cimborálás a különböző alvilági rétegekkel végleg megmérgezte, mint például a Kígyó.

Ebsteinék sem tudták, hogy hogyan értelmezzék azt amit ettől a napszámostól hallottak, ám az folytatta.

• Egy Vernen nevű belga bűnözőt hívott így. Ő vezette be az alvilági élet rejtelmeibe. Levelezéseikben Ádámként és a Kígyóként írták midig alá a nevüket, de a belga gyakran használta a Kígyó nevet különböző titkos levelezések alkalmával. Quinn a társaságban gyakran használt álneveket, mint például a Néró, vagy a Hitler pisztolya.

Ebstein már elmúlt ötven éves is és emlékezett különös régi akták titkaira, mint például a bizonyos Kígyóra és tudta, hogy igaz beszédet hall, sőt minden szót napszámosok tömegének bólogatása követett.

• Amikor a mészégetők társasága sztrájkba fogott a bevétel kiesése miatt Quinn nem tudott már fizetni és félt Kígyó haragjától. Bosszút akart állni minden itt dolgozó mészégetőn, de várta a halálát is.
• Ebsteinnek és Brightnak már csak egy kérdése volt, vagy legalábbis az utolsók egyike:
• Mióta állt jópénzért a főnökük képére formált gumiszobor ezen a lakatlan terepen?

• Valamikor a múlthéten készült el egy manökeneket készítő vállalkozó műhelyében-érkezett rá a válasz, ami csak megerősítette Ebsteinék addigi sejtelmeit.

Ebsteinnek egy nap sem kellett már a megoldáshoz, de Bright is jól bizonyította rátermettségét. Értették már mindketten. Quinn mindkét példaképe az öngyilkosságot választotta, akaratától független sorsa helyett, de csak abban a hiszemben, hogy minden mészégető gyanússá válik és a gyanút először egy meggyilkolt gumi szítja, amibe sem Kígyó, sem mészégető soha bele nem lőtt, csak maga Ádám.

Kovács Péter

Jó szívvel tanáromról

Sötét jelenség volt. Nem szellemi értelemben. Fekete a haja, sötét barna a bőre, arca lilásbarna, ínye lilás-fekete. Csupán a fogsora hófehér. Lehet azonban, hogy a sötét árnyalatok tömkelege miatt villant fehéren, amikor mosolygott, nevetett. Mosolyra húzódó szája keskeny rést nyitott. Amikor pedig nevetett a lilás ínye sajátos kontrasztot adott a szájbelieknek. Pedig marcona volt az osztályterembe léptekor. Magyart tanított.

Nevetés közben egy-egy röpke he-he-he hagyta el a száját. Nem az osztályt akarta bevonni, de akaratlanul is ezt tette. Mégis, az övé magányos nevetés volt. Jól el volt, kívül rekesztette a feleltetéstől rettegő nézőket, legalábbis ő úgy gondolta, a röpke öt-tíz perc időtartamra kialakított zárt világából. Nem volt vele tanóra, amelyen ki ne villant volna a fehérség. Mosolygásának, sőt nevetésének előzménye egy ceremónia volt.Minden tanárnak volt valami saját tartása, viselkedésmódja. A megkülönböztető neveket az évek, pontosabban az elődök ragasztották rájuk. Tóni, Csont, Zsiga bácsi, Szukarno, Misi, Száraz, Maki bácsi.... Megszokottá vált és már a tanárok többsége is ezeket használta egymás között. Persze volt közöttük Tekintély, akire nem merték. De tekintély volt az akkor? Az igazgatónak, a kis bajuszos, mindig mosolygós Gabi bácsinak, csak így, "igazgató úr" nélkül is tekintélye volt

Padtársam számára, láthatóan nem volt szimpatikus Tóni. Valahogy nem "feküdt" nála. Igaz, talán meg is volt kissé zavarodva. A kisvárosi "mindenki ismer mindenkit" iskolában eminens tanulók közé tartozott. Jó eszűnek tűnt, keveset kellett rátanulnia. Úgy gondolta, a jó hírű középiskolában is így folytathatja, ez is elég lesz. Aztán jöttek a pofonok, s alig tudott észhez térni belőle. Egyik tárgy húzta a másikat. Nem tudott tempót tartani. Vagy csupán néhány tanárnak nem volt szimpatikus?

Tóni és Csont kezdetben különösen nem volt rokonszenves számára. Mindketten humán tárgyat oktattak. Pedig szerette az irodalmat, a történelmet, a földrajzot is. De náluk megbicsaklott. Számára Tóni flegmának tűnt, tulajdonképp senkinek sem volt rokonszenves. Csont pedig magasabb rendű kisugárzású volt. Igaz számára nem volt nehéz ezt az érzést táplálni. A család szerény körülményei, szerénységet, sőt kisebbségi érzést, szorongást tápláltak belé. Egyébként is az iskolában a nagyváros tradicionális családjainak gyerekei adták egymásnak a stafétabotot, mintegy egyengetve az utat az öccsök, vagy ritkán a húgok számára. Csontnak is, Tóninak is ismerős gyerekek voltak. Időnként a szülőkre is rákérdeztek tőlük.

Ő vidékről, a kisvárosból vonatozott. Csupán nyolcan jártak helyből, a többiek buszoztak a környező falvakból, vagy vonatoztak, mint ő. Bejárók voltak harminc kilométeres körzetből. Volt néhány kollégista is. Többségük munkás, vagy paraszt gyerek. Osztálytársaihoz képest is visszafogottabb, esetlenebb volt. Ezt az esetlenséget úgy látszik, nem díjazták a tanárai, így ő is viszonozta. De csak magában. Mindenesetre, amit Tóni művelt, hülyeségnek, sőt gyerekesnek tartotta.

Amikor Tóni belépett az osztályba, pár lépést téve, az ajtótól célozta meg a tanári asztalt. A napló csattanva fogott "talajt" az asztallapon. Szemünkkel kísértük, megáll-e túlsó széle előtt. Rendre sikerrel járt. Igen, már tizenöt éve gyakorolhatta. Egy generáció ismerhette meg magasabb szinten a magyar nyelv és irodalom szépségeit általa.

Oda ment az ablakhoz, a napló egy ideig nem érdekelte. No, az a járás sem volt mindennapi. Egyedi volt. Mintha nem is lett volna térdizülete, vagy nem volt szüksége rá. Egyébként is a felső teste a teljes lábhosszához képest aránytalanul nagyobb volt, és azt még nyújtotta hosszúkás fejformája. Talán éppen ezért lábait nem bokából-térből-combból, hanem csak combból mozgatta. Úgy vetette előre egymás után, mintha fadarabok, vagy netán mankók lettek volna egy csuklóponton. De gyorsan tudott menni, ahogy lefigyeltük.

Az ügyeletes jelentését már az ablak belső párkányának támaszkodva hallgatta meg. Hogy az osztálykönyvben, hogyan rögzítette a hallott számokat fogalmunk sem volt, mert máson járt az esze. Rendes kis szórakozását készíthette elő agyában. Tudtuk mi következik.

Az iskolaudvar felőli tanteremben volt a "C" osztály. Az udvaron a hosszú háromszintes oktatási épülethez képest két műhelysor helyezkedett el. A sorok a főépülettel U-alakot formáltak, amelyben a műhelyek voltak a betűforma szárai. Az U belsejében széles pihenőtér és sportpálya helyezkedett el.

A műhelyek között mindig volt mozgás. Az overallba öltözött tanulók valamelyikét mindig szólította valamilyen feladat a másik oldali műhelybe, vagy a tanulmányi épületbe. Ez a jelenség biztosított jó szórakozást Tóninak.

Mindenek előtt az ablak felé fordult, s láttuk, felvillanyozódott. Arcizmai röpke mosolyra mozdították száját, arcát. Szinte körbefordulva nyúlt a tábla krétatartójához és a hetes által előkészített egészséges szál krétákból megragadott hármat-négyet. Szinte fájt nekünk, ahogyan - műszaki iskola lévén, még, ha ő humánt tanított is - műszaki precizitással tízmilliméteres darabkákra tördeli a krétákat. Annyira még sem volt műszaki, hogy pontosan kiszámolja. Így a végére maradt tizenöt-húsz millis darabokat nem tudta tovább tördelni. Ezeket visszarakta. Majd jól lesz vele írni. Ezek az írószerek természetesen a következő óra tanárát és főleg minket bosszantottak. Írva vele, hamarosan a körmünk is csuszkolt a táblán.No, de első a szórakozás. Lenyitotta a bukó ablakszárnyat. Milyen bosszantó! Kénytelen volt oldalt húzódni, hogy ki-le lásson. Előny volt a második emelet. Föl nem láttak. Hátrány volt, neki, mert ágaskodnia kellet, hogy lelásson. Örömére feltűnhetett egy kékoveráll. Már emelte a kezét, s repült a töltény. Csalódottság ült ki arcán. Nem talált. Elszórakozgatott. Egy-két találat bevitele esetén visszakapta fejét, felénk fordulva, de rólunk tudomást sem véve lila-fehéren nevetett. A csínytevő.

Elfogyott a muníció. Felhajtotta az ablakot és, aki "életében nem mosolygott még" arccal leült az asztalhoz. Emlékezetből beírta mennyi is a hallgatóság, ki az és miért, aki nincs jelen. Erre azért időnként rákérdezett. Minket meg a frász kerülgetett. Tudtuk hol tart, amikor lapozgatott. Csupán a megkönnyebbült sóhaj hallatszott, amikor túlhajtotta a lapokat. A feszült izgalomnak hangja nem volt. Amikor oda-vissza forgatta a lapokat még a felkészültekre is átragadt az izgalom. Szerettük, ha békén hagynak bennünket. Előbb-utóbb csak kigondolnak valami érdemjegyet. Persze nem mindenki volt így ezzel.

Az órákat rendre így koreografálta Tóni.

Bajban akkor volt, amikor az osztály az utca felőli oldalra került. Ilyenkor azonban csupán a krétadobálás maradt el. A többi nem. Hogy miken szórakozott? Igaz forgalmas volt a szemközti gyár udvara és az utca is. Gyáron belül is a dolgozók, bizonyára céllal, bolyongtak. A gyárkapun be és ki folyamatosan jártak a teherautók. Ő mégis talált mindig valami szórakoztatót. Tulajdonképpen harmincperces órákat tartott. Szenvtelenül tudta kikérdezni a delikvenst, ki éppen terítéken volt.

Akkor még nyelvtan kapcsán bizonylatok kitöltését is oktatták. Manapság már megmosolyogtató! A kisvárosi fiú egy csekket, mint mintát, Tóni szerint rosszul töltött ki. Tolla nem fogott jól, így a szöveg megerősítéséül átírta erősebben. Tóni lezavarta a kispostára kérdezze meg így elfogadják-e. Társam jött vissza az igen válasszal. Hát jó, akkor neki is megfelel. Felsült? Azt gondoltam, hogy ez a dac kettőjük között tovább rontja a rokonszenvet, de nem így történt. Sőt!

Történt ugyanis, hogy Petőfit tanulván, úgy kívánta valljunk magunkról. Persze ezt körmönfont módon fogalmazta meg. Mindenki írjon egy dolgozatot a költő "A négyökrös szekér" versének ihletésében. Hű miről is szól ez a vers. Egy idill. Egy szerelmes idill. Fiunk bajban volt. Neki, mint vallotta, lányokkal még soha... Hát akkor hogyan legyen.

Neki fogott hát. Nem lesz lány, nem lesz, ökörfogat, nem lesz szerelmes este. Lett unokatestvér, lett tűző nyári nap hirtelen viharral, lett bicigli és alföldi tanya, lett áradó folyó, lett Göncöl-szekeres augusztus végi csillagos éjszaka. Lett belőle öt oldal.

Leadták a dolgozatokat, s a következő héten Tóni hozta. Te, miről írtál? Ment a sutyorgás. Tóni kiosztotta. És a társamat kiszólította. Fehér fejjel állt föl, lila lett mire kiért. Hű micsoda szégyen. Írásában sehol egy lány. Olvasd fel, szólt a biztatás. És akadozó hangon kezdte olvasni. Első mondatok után érezhetően beleélte magát történetébe. Szinte újra élte a nyári záport, a körösi áradatot, izgalmát az áradás utáni vízben úszva, unkabátyja óvó tekintetét érezve, a kerekezést az alföldi csillagok alatt, és a hold-világította éjszakában hazafelé utat. És a végén egy érdemjegy megcsillagozva. Megváltozott minden. Az unszimpatikus tanár elismert nála valamit, s ettől kezdve magabiztossága éledezőben volt. A hallgatóság is pisszenés nélkül hallgatta, lekötötte a megélt történet. Talán mindannyiunknak életre szóló tanulság volt. Jobb a valót vallani. Mint tarkó vakarással valótlant költeni. S, hogy ezt Tóni ily magasra értékelte, közelebb hozta őket és mindnyájunkat magához.

Annyira, hogy a technikusi oklevél kiosztását követően az iskola kapujában Tóni készített képet a maturált osztályról. Ő búcsúképnek szánta, mert utolsó évét tanította le ebben az iskolában. Sziget....ra költözött, hogy ott élje le, a Duna mellett nyugdíjas éveit.

Mindenkinek küldött egy-egy képet. "nem tudom, min mulattatok, de nekem is beremegett a kezem. Így a kép kissé elmosódott.",... írta le és alá kézjegyével az üzenetet. Nem sokáig nézhette a nagy folyót. Pár évre rá eltávozott.

Ma, aki lapozgatja fénykép albumát és megpillantja azt az írást, felvillan előtte a fehér fogsor, a lilás íny, a csínytevő tanár. És rá most már más érzésekkel gondolunk.

Őszi reggel

A fák elengedik gyermekeiket,

s terheiktől válva megkönnyebbülnek.

A levelek pörögve, zizegve hullnak alá.

A terhektől szabadult karok csupaszon visszahajlanak.

A ragaszkodó dér a kelő nap sugarával dacol,

de kövér cseppekben adja meg magát.

Cuppanással a levélszőnyegre hull,

s a leveleket a hűlő föld erősen tapasztja.

A kertbe lépve fehér bársonyon taposok.

A frissen vágott füvet dérpaplan takarja.

A kertvégi hegy még árnyékot emel rá.

Csak léptem-szórta permet festi zöldre újra.

Gerstenbrein Dominika

Érzelem

Gyűlölet, mi szétszedi a lelkemet,

S erősen megszorongatja szívemet.

Szememet, még a könnyek mardossák.

Számat már keserű szavak kínozzák,

Mit ki nem mondhatok.

Bár így senkire se hathatok.

Kudarc

Siker, mi nem aratott

S megint csak siratott.

Mit tegyek, hogy végre észrevegyenek?

Ez a fájdalom már tűrhetetlen.

Senki se veszi észre a bánatot

Mi bekebelez, várhatok

Bábu lettem a való életben

S csak mosolygok az életen.

Üresség

Volt egy lány ki semmit sem remélt,

Ez a lány elvesztette a reményt.

Szeme világa sötét volt még,

Előtte volt a vég,

Mit remélt,

S vágyott rá rég.

Elvesztette a lélek kincsét,

Mint halott a szem tükrét.

S a remény eltűnt belőle,

Mint halott kezekből az erő

Magányos maradt,

Mint halott a pokol tüzén.

Vakvilág

Szemem világa

Ahogy kinyílik,

Szépség virága

Amint bimbódzik.

Csak az nem becsüli

E nyíló szirmokat

Ki nem látja igazán

Az árnylatokat.

Kinek szürke minden,

S csak panaszkodik,

Nem pompázik színben

A rét, ha tavaszodik.

Az én világom fekete,

A fény nekem csak szó.

Nem láthatom azt, ha

Fénytől csillog a tó.

Nekem jó lenne a szürke,

Vagy a fekete-fehér,

Mint egy régi film, mely

Már szinte semmit sem ér,

S szemem ne lenne üres,

Ha valaki belenéz,

Egy világ rejlene benne,

Nem egy kietlen vidék.

ZÖLDI VILLŐ

Pamszli és a csodálatos krumplipüré

Történt egyszer réges-régen, e nagyvilág közepében, egy apró városka egyik legeldugottabb, legkacskaringósabb utcájának legutolsó kis házában, annak is a legkisebb szobájában, a hideg ablaküveghez nyomva fitos orrát, ábrándozott egy szöszke kislány. Neve Pamszli, és éppen most kelt ki az ágyból. Szeme csipás, haja kócos, az álmok pöttöm lábnyomai még ott táncoltak kipirosodott, szeplős orcáján. A reggel lassú perceiben mélázva nézett ki az ablakon, komótosan röptette tekintetét házról házra. Közben arra gondolt, milyen jó lenne, ha végre hullana a hó.

• lvégre december derekán járt az idő, és tavaly ilyenkor már a környék gyerekhada a város legeldugottabb, legkacskaringósabb kis utcájának legutolsó háza körül tüsténkedett. Ehhez a házhoz volt legközelebb a Mandula-liget, amit körbeölelt a rejtelmes Kámfor-erdő. Télen a ligetben nagy erőkkel folytak a hóvárak és hóemberek építési munkálatai. Emellett Pamszliék házában is szívesen időztek a gyerekek, amit csak tulipános háznak hívott mindenki. A kert szinte minden pontján színváltó tulipánok illatoztak, nemcsak tavasszal, hanem az év összes napján, még a fogcsikorgató hidegben is. A kaput tulipán formájúra faragták, csakúgy, mint a ház ablakkereteit. Hideg időben talán még a felszállingozó füst is tulipán alakban távozott a kéményből.

Pamszli anyukája mindig valami finomsággal várta a váratlanul betoppanó gyerekeket. Helyes kis boszorkánykonyhájában a falakat gesztenyefa burkolat borította. E különös hangulatú helyiségben időnként mosolycsalogató mákos kiflik, néha szívet melengető mézes-mázas puszedlik, olykor pedig lélekgyógyító almás és diós piték bukkantak elő a kemencéből. A konyha polcain sok apró üvegcse sorakozott, fűszerekkel és gyógynövényekkel megtöltve. Köztük néhol megbújt egy üveg gyömbéres záporeső vagy egy palack hóvirág illatú viharfelhő, esetleg egy adag szárított, csilingelő kacagás.

Pamszli nem rajongott túlságosan az említett finomságokért. Az ő kedvence a nemesen egyszerű krumplipüré volt, szerecsenföldi krumpliból, éjfél előtti álomban megjelenő tehén tejével és tíz évig köpült vajjal elkeverve, egy fél csepp tulipánelixírrel megbolondítva. A kócos kis szőkeség nem bánta volna, ha csakis ez az egyetlen étel létezett volna a világon, annyira szerette.

Pamszli fiatal kora ellenére már mindent ellesett anyukája tudományából, amit csak lehetett, kivéve egy dolgot, mely titokba burkolózott. Egy félreeső sarokban, egy nagyobb tölgyfaládában, a láda mélyén rézdobozban, a dobozban tízszer egymásra hajtogatott lenvászonban pihent egy fehér viaszgyertya, annak belsejében egy fekete dió, s annak a diónak egyik vackában egy írás. Az írás anyáról lányra szállt Pamszliék családjában, de ő még nem volt elég nagy ahhoz, hogy megértse, mit is jelent.

Varázslattal teli receptek s más mágikus útmutatók bujkáltak rajta, amit csak nagyon bölcsen és megfontolva volt ajánlatos használni. Pamszlit mindig is furdalta a kíváncsiság, mikor tudhatja meg végre, mit rejt a láda mélye, de anyukája folyton csak annyit mondott, mikor faggatni próbálta:

• Érezni fogod, ha valóban eljött az ideje.

Néha sejtelmesen hozzáfűzte:

• Ha már nincs benned vágyakozás iránta, eljött az idő. De ne csapd be magad soha!

Pamszli ezt elég talányosnak vélte, de mivel türelmes gyerek volt, és bízott anyja szavában, nyugton maradt, nem zavarta tovább kíváncsiskodásával.

Viszont mint tudjuk, a kísértés nagy úr.

Ezt kihasználva, a már említett szép reggelen az orrát ablaküvegnek nyomó, csipás szemekkel mélázó Pamszlit felkereste Talvi, a komisz kobold. A tulipánok épp smaragdzöld színbe hajlottak át, amikor leveleik alól Talvi odalopakodott Pamszli virágablaka alá, s egy nagy ugrással a párkányon termett.

Pamszli épp azt képzelte el, hogyan fogja egy hatalmas hógolyóval kupán vágni Harut, a szomszéd fiút, aki a minap hisztidoboznak nevezte, és meghúzta a copfját. Bosszúálló tervei szövögetésének a parányi kobold megjelenése vetett véget, akitől úgy megijedt, hogy hanyatt is esett az ágyára. Néhány pillanat múlva magához tért, majd beengedte az ablakon a kis Talvit.

• Te meg ki vagy? Ilyen aprónépet még nem láttam errefelé... - kérdezte meghökkenve Pamszli a ravaszul mosolygó lényt.

• Talvi vagyok, a Tél koboldja, Hóbirodalom hírnöke, Jégország uralkodójának egyik segédje. Tudomást szereztem arról, hogy áhítozol egy kis hó után, s ha szeretnéd, teljesíthetem kívánságodat. - válaszolta a kobold fennkölt hangon.

• Az nagyszerű lenne! - ujjongott Pamszli. De hirtelen valami más is megfordult a fejében. - Mondd csak, másféle kívánságot nem tudsz valóra váltani?

• Mire gondolsz? - tettette tudatlanságát Talvi. Nagyon is jól tudta, hogy Pamszli a varázsláda mélyén lévő rejtélyt akarja felkutatni.

• Kobold létedre eléggé a szádba kell rágni mindent! A titkos láda... Szeretném megtudni, mi van benne. És ki is akarom próbálni! Ebben segíts inkább, kérlek, a havazás várhat! - kérlelte csillogó szemekkel a kislány Talvit.

Egy pillanatba se telt, máris ott termettek a gesztenye illatú konyha félreeső zugában, a láda mellett.

• Nos, igazán ezt akarod? - kérdezte Talvi.

Pamszli élénken bólogatott, arcára átszellemült vigyor ült ki. A kobold varázsszavakat kezdett mormolni:

Vadgesztenye kérge alatt

Tölgyfalevél ere halad,

Rézbarlangban míves viasz,

Add ki nékem diófiad!

Hirtelen a láda recsegni-ropogni kezdett, résein zöldes fény szűrődött át. Majd lassan kinyílt, a benne rázkódó rézládikó forrón izzott, fedele leugrott, s a lenvászonnal bebugyolált fehér gyertya lebegni kezdett a levegőben, egyenesen Pamszli kezei felé véve az irányt. A len lepergett az átmelegedett viaszról, s az olvadozó gyertya közepéből előbukkant a fekete dió, s egy ugrással a kislány tenyerében termett. Kemény héja megrepedt, s egyik vackából egy csodálatos ezüstszínű tekercs emelkedett ki.

Közben a ravasz kobold magára hagyta a kislányt, már a vérszínű tulipánokon túl járt, egy másik világban, önelégült mosollyal komisz ábrázatán.

Pamszli szíve hevesen vert, amikor szétnyitotta az ezüsthengert. Elvarázsolt tekercs volt ez, képzeletből fonták össze szálait, s cikornyás betűi mind más és más álomvilágból származtak. A szöveg érezte, hogy kissé avatatlan kezekbe került, de lassacskán megengedte, hogy Pamszli el tudja olvasni. A kislány a tekercs bal alsó sarkában lévő varázsigét bogozgatta éppen, majd kimondta a bűvös szavakat:

Vigyázz, első gondolat!

Rögvest indul, szárnyra kap.

Ki nem kész, az megjárja,

Ne gondolj hát hiába!

Pamszli nem tudta mire vélni e szavak jelentését, csak bámult maga elé néhány kósza pillanatig. Közben meghallotta gyomra korgását, és hirtelen az jutott eszébe, milyen mókás lenne, ha idén hó helyett krumplipüré hullana az égből, és akkor annyit falhatna kedvenc eledeléből, amennyit csak akar.

A következő percben vissza akart térni a varázsige megfejtéséhez, de ekkor hatalmas robajra lett figyelmes. Odafutott az egyik tulipánablakhoz, és nem akart hinni a szemének: mintha merőkanalak seregével dobáltak volna a földre egy rakás furcsa, gőzölgő, sárga gombócot. Majd ráeszmélt, hogy a földön szétplaccsanó forró gömbök valójában krumplipüré labdák.

• - Szent ég! Hópelyhek helyett krumplipüré hull alá az égből! - kiáltott fel Pamszli, majd egyből világossá vált számára az imént kimondott varázsige jelentése.

• Az első gondolatom... nem lehet igaz! Fránya krumplipüré!

A szöszke kis kontárboszorkány tehetetlenül nézte, ahogy belepi a környéket a sárga massza.

Közben Pamszli kertben tüsténkedő szülei berohantak a házba, s miután gyorsan letakarították magukról a krumplipürét, gyanakodva néztek a kis szeplősre. Pamszli anyukája egyből észrevette a konyha sarkában történt kutakodás nyomait, s szigorúan nézett lányára.

• Máris kezdheted helyrehozni ezt az egész balgaságot, kisasszony! - mondta, majd alig észrevehető mosollyal az arcán eltűnt a konyhából.

Apja is rövidre fogta:

• Azt hiszem, tudod, hol keresd a ma esti vacsorádat - szólt, majd sarkon fordult, s követte feleségét.

Pamszli csak állt a konyha közepén, néha kinézett az ablakon, s közben fogalma sem volt róla, mitévő legyen.

A frissen hullott krumplipüré nagyon meleg volt, de nem tett kárt semmiben. Valójában sosem hűlt ki, a végtelenségig friss maradt, és a városka lakói rájöttek, hogy ennél finomabb krumplipürét még sosem ettek. Így ha valaki megéhezett, csak kiment a ház elé egy kanállal és egy tányérral, s lakmározhatta is a meleg csemegét. Esténként az utcai lámpák nyugodt fényénél kis csoportok gyűltek össze, apró asztaloknál parányi tálkákból falták az ételt, mellé fahéj illatú teát kortyolgattak. Csodálatos krumplipüré volt ez: szemet gyönyörködtető aranysárga szín, krémes és habos. Különös tulajdonsága volt, hogy egyfolytában ragyogó fény áradt belőle. Íze pedig mennyei, mivel egyenesen onnan jött.

• assan eltelt egy hét. Havazás azóta sem volt, csak rettentő hideg. Viszont az utcákat, háztetőket, kerteket, a Mandula-ligetet és az azt körülölelő vadregényes Kámfor-erdőt még mindig meleg, enyhén gőzölgő krumplipüré borította.

Az erdőben a gyerekek szűk járatokat vájtak az aranyló masszába, így a hatalmas tölgyfák között kisebb labirintus alakult ki. Az alagutakban kitűnően lehetett bújócskázni, versenyt mászni, vagy éppen elrejteni valamit egy-egy félreeső helyen, és titokban tartani. A járatokban sosem volt sötét, hiszen a krumpliból továbbra is áradt a fény.

Ám akadt egy mocsaras része az erdőnek, nevezetesen a Bajok lápja, amit gyerek és felnőtt egyaránt elkerült. Főleg azóta, hogy sok-sok évvel ezelőtt elnyelte egy mérgesen zuborgó lápörvény az óvatlan Zerbilt, a messze földön híres vándort. Pedig csak félig lépett bele bal lábával a dühödt pocsolyába, de az egyből beszippantotta a szerencsétlen világjárót. Nem is látta őt soha többé senki, csak a sétabotja maradt a mocsár felszínén. Állandó útitársa, egy csíkos hátú mókus, azóta is az egyik faágon ülve várja gazdája visszatértét.

A krumplihullás óta viszont úgy gondolta mindenki, elég mélyen van a láp, a kitaposott krumpliösvények biztonságosak. Az ösvények azok is voltak.

Egy nap azonban Totolyászdi Szöszmösz, Pamszli osztálytársa, túlságosan is félreeső alagutat vájt a krumplilabirintus szélén, s így elért egészen a mocsár feletti területre, noha erről mit sem tudott. De még ha tudta is volna, hol ás éppen rendkívül biztonságos rejtekhelyet üveggolyói és gránitkatonái számára, nehogy komisz testvérei elkobozzák őket, még akkor sem lett volna elővigyázatosabb és óvatosabb, lévén ő egy vérbeli Totolyászdi.

Eközben ugyancsak az erdőben bóklászott Haru, aki éppen a krumpliösvények járhatóságát javítgatta, és a hétvégére tervezett nagy krumpligolyócsatára gondolt. Hirtelen felbukkant Pamszli az ösvény kanyarjában, majd a fiú láttán mély undor ült ki arcára, és felszegett fejjel, büszkén lépdelve közeledett Haru felé.

• Ugyan már, Pamszli, csak nem fogod örökre játszani a sértődött királykisasszonyt? - szólt Haru.

Pamszli továbbhaladt az úton, ügyet sem vetve a fiúra. Haru utánaszaladt.

• Nézd, sajnálom, amit mondtam rád a múltkor. Ne légy rám mérges ezért! Csak viccnek szántam! - próbálta a kis szeplőst enyhíteni.

• Viccnek? Ez aztán a humor! Mások előtt megalázni borzasztóan vicces, mondhatom! - felelte felháborodottan Pamszli. De valójában már elszállt a fiú iránti haragja, és ez a felismerés őt is meglepte.

• Hé, odanézz! - kiáltotta Haru, amint a távolban egy sejtelmesen gomolygó, sötét gőzfelhőre lett figyelmes, mely fenyegetően szörcsögő hanggal kezdett feltörni az aranyszín krumplirakás alól, öklömnyi krumplidarabokat dobálva szerteszéjjel. Pamszli is egyből félretette sérelmeit, s az undok gőz kíséretében kilövellő sárkupacokra szegezte tekintetét.

Szöszmösz túl mélyre ásott. Feltört a fortyogó, bűzös víz, majd szélsebesen kezdte elárasztani a kis alagutat. Az ifjú Totolyászdi meglepődöttségében és egyre növekvő félelmében moccanni sem tudott. Látta, ahogy a járat alsó része repedések sokaságával lesz tele, és pillanatok alatt átszivárog rajtuk a romlott tojás szagú lé. Szöszmösz segítségért kiáltott, közben ügyetlenül kínlódott a nyílás bejárata felé, de egyre szorosabban ölelte körül a láp vize, egyre gyorsabban nyelte el gyenge testét a sötétség.

Hirtelen karon ragadta egy számára ismeretlen, fénylő alak. Néhány perc elteltével Szöszmösz lassacskán magához tért a bódulatból. Haru is levakarta magáról a koszt, majd meggyőződött róla, hogy Szöszmösznek semmi baja, csak a nagy ijedelemtől remegett még egy kicsit.

Pamszli a mentőakciót elképedve nézte végig, s hamar belátta, hogy Haru nem is olyan beképzelt és rátarti suhanc, mint amilyennek eddig hitte. Miközben kétoldalt karonfogva támogatták ki az erdőből a legifjabb Totolyászdit, Pamszli még egy halovány mosolyt is eleresztett Haru felé.

Ahogy a három gyerek némán botorkált az ösvényen, alig észrevehetően kezdtek eltűnni a krumplipüréhalmok. Pamszli furcsa melegséget érzett szívében. Mire hazakísérték a teljesen kimerült Szöszmöszt, már besötétedett, és a világító krumplinak csak hűlt helye maradt.

• Vajon miért tűnt el? - kérdezte halkan Pamszli. Közben lelke mélyén már tudta a választ.

• Nem tudom, de én örülök neki. Már egészen meguntam ezt a sok krumplit. - mondta Haru egykedvű és fáradt hangon. Ekkor hirtelen felcsendült egy feketerigó dala a szürkületben.

• Hiszen ez már a tavasz! Nézd azokat a virágokat! - mutatott Pamszli nagy hévvel a közeli kankalinokra. - Milyen bolond voltam, Haru! Buta mohóságom miatt az egész várost elárasztottam krumplipürével, és már azt hittem, hogy örökre így marad. Miattam került bajba Szöszmösz is. Ha te nem vagy, ki tudja, mi történt volna vele! És téged is félreismertelek, bocsáss meg! Szörnyen makacs voltam, és csak magammal törődtem.

Haru megölelte a kislányt és kézen fogva hazasétált vele. Mire elérték a tulipános házat, az egész utca virágba borult, és csak úgy ontották magukból a finomabbnál finomabb illatokat. Pamszli szülei már várták az elkóborolt báránykákat, és érkezésükkor a kis szöszke anyukája mindkét gyerek arcára nyomott egy nagy puszit. Majd kislányát átölelve odasúgta neki cinkos mosollyal:

• Na, Pamszlikám, mostantól nem lesz szükséged furmányos kis koboldokra, igaz?
• Igen, anya, most már szerintem sem. És azt hiszem, egy jó darabig krumplipürét sem fogok enni.

Megkönnyebbülve összemosolyogtak a többiek, majd a kis boszorkány hozzátette:

• Jövőre kipróbálhatjuk ugyanezt spenóttal!

BODA ZSÓFIA BORBÁLA, Buksi

Lélek - Vers

Képzeletem,

Eleredt,

Tollal most ezt,

Leverseltem.

Felemelve,

Földről - égbe,

Felhők felett,

Egyes lelkek.

Képzeletem,

E közegben,

El - el, terelt,

Mily jó itt fent.

Szebb szemekkel,

Csak belsővel,

Nézek most le,

Mi érdemes.

Ha visszatérek,

Mit cselekedjek,

Hogyan is tegyek,

Mást szeretettel.

Mindenkinek,

Mindenkivel,

Megtörténhet,

Lélek - Versem.

Balázs ünnepe

Torok - gyógyító,

Szép ragyogó,

Téli napkorong,

Balázsoló.

Februárban,

Ropogó hóban,

Zordban és fagyban,

Balázsolnak.

Keleten felragyognak,

Keresztbe tett gyertyákkal,

Papok áldást adnak,

Lángok pislákolnak.

Alma illata,

Meleg konyha,

Izzik tűzifa,

Apraja - nagyja.

Ki - Kapcs

Néha,

Kihagy,

Az agy,

Ez az,

Üzem,

Ki - Kapcs,

De még,

Egy - két,

Gondolat,

Jár az,

Elme,

Motorja.

Lehet,

Komoly, vagy,

Hahota.